Kana-sho

Nagy általánosságban a "kanji" és a "kana" írás formai-esztétikai különbségéről azt szokták mondani, hogy míg a kanji viszonylag sok és egyenes vonásból áll, addig a kana kevés és hajlított vonalakból; ezért a kanji energikusabb, a kana pedig lágyabb, nőiesebb. 
Eleinte a kana valóban a nők írása volt, hiszen a Kínából átvett kanjikat csak a férfiak használ(hat)ták. 
A kana írás a "manyoogana" kanjikból egyszerűsített karaktereket takarja; a manyoogana kínai kanjik gyűjteménye, melyeket a kiejtésük szerint használtak. A kanák e kanjik fűírással (soosho) írt karaktereiből származnak. 
Ezen a fenti képen láthatjátok apróval szedve az eredeti kanji-t (mayooganák) amelyekből az adott kana származik, pirossal az a kana, amelyiket manapság használjuk (standard), feketével pedig a klasszikus írásban létező variációkat. Ilyen és ehhez hasonló tankönyvekből lehet megtanulni a modern írásban már nem, csak a kalligráfiában használatos kanákat.
Eleinte a kanji írás "kaisho" változata maradt a férfiak írása, az "otokode", a folyóírás, vagyis a kanjik fűírással írt formája és az ebből egyszerűsödött kana írás volt a női írás, az "onnade". Például a korai női írók, akiket a mai napig nem szűnő csodálat övez, mind kanával írták hallhatatlan műveiket, mint a Genji Monogatari Murasaki-tól, vagy Sei Shonagon Párnakönyve. 
Idővel a férfiak is elkezdték használni a magánjellegű írásaikhoz, versekhez, levelekhez, ám a hivatalos iratokhoz továbbra is a kínai kanjikat használták. 
A ma használatos hiraganák mellett az fentebb említett hagyományosan használt változatokat nevezik "hentai-ganának" is (a feketével szedett kanák a fenti képen). Ez azt jelenti, hogy egy-egy kiejtett morára többféle kana is alkalmazható, így a kanával író kalligráfus nagyobb szabadságot élvezhet írás közben, mint a kanjival író, mégis bizonyos általános szabályokhoz tartani kell magunkat. 
- Mivel a kanát fentről lefelé írjuk, úgy kell kinézzen, mint a lefelé csorgó víz. Akkor lesz elegáns és esztétikus (a japán esztétikai fogalmak szerint), ha karakterek mérete harmonikusan változik. Ha minden kana mérete, szélessége ugyanolyan, akkor az írás unalmas. Ezt a harmóniát figyelhetitek meg az alábbi gyönyörű munkán (egy tankönyvből):
- Ha két azonos kana követi egymást, nem írjuk le kétszer ugyanazt, hanem ismétlőjelet kell alkalmazni.
- Egy versen belül, ami viszonylag rövid szöveg, tehát egy haiku vagy egy waka írásakor lehetőleg ugyanannak a hangnak (morának) több kana változatát használjuk, ne mindig ugyanazt az egyet. 
- A monotonitás feloldása végett itt-ott be lehet szúrni soosho kanjit, hiszen a kana a manyoogana sousho formájából született, egyneműeknek tekinthetők, nem törik meg az egység. Viszont a kaisho-val vagy gyoosho-val írt kanjik közé beszúrt igevégződések, partikulák leírása nem tévesztendő össze a kana írással: magyarul, a hiraganák ecsettel történő írása még nem feltétlenül kana-írás.
- A hentaiganá-kat ugyanolyan nehéz tanulmányozni, mint a soosho írást, hisz kis túlzással elmondható, hogy ahány ember, annyiféleképp írja le őket, a mi kézírásunkhoz, ami tulajdonképpen fűírásnak is tekinthető, az egyén írásképe változó. A kapaszkodót a régi nagy mesterek karakterei adják, a tanulás folyamatába beletartozik ezek másolása, elsajátítása. 
Íme a kedvenc tankönyvem: egy 1955-ből való kézzel írt tankönyv a kana íráshoz. Itt szintén piros tintával láthatók a manyoogana kanjik, amelyekből az adott kana származik. Nagypapáról fiúra, fiúról unokára szállt a könyv, és csak a hihetetlen szerencsémnek és a japánok legendás ajándékozó kedvének köszönhetően került hozzám: bizton állíthatom, úgy vigyázok rá, mint a tulajdon szemem fényére. 

- Az írás szépségét a karakterek alakja, a karakterek vonalainak  minősége és a köztük üresen hagyott helyek harmonikus váltakozása adja. Emellett fontos még az írás ritmusa, a vastagabb-vékonyabb vonalak váltakozása, és a tus árnyalatának váltakozása, amitől élővé válik az írás. Sokszor az utolsó vonal visszafelé hajlik, helyet adva a pecsétnek, amit mintákon sokszor egy vonallal ki is hangsúlyoznak a diákoknak.
Itt látható egy vers kana írással: mivel annak, aki nem mestere még a kana írásnak szinte olvashatatlan (nem számít, hogy japán vagy nem az illető) a tankönyvekben a mű alatt nyomtatottan is közlik a vers szövegét, kalligráfia tankönyvekben pedig a hentaiganá-val írt karakterek mellett azt a kanjit, amelyből származik: ezt figyelhetitek meg a fenti képen. Zárójelben áll, hogy a Shinkokinshu versgyűjtemény 40. verse. 

- A papír is fontos részét képezi az alkotásnak, ezért a kana íráshoz kifejezetten mintás, színes, de halvány mintás papírokat használnak, esetleg a versben ábrázolt évszakra jellemző növénnyel, vagy csak valami absztrakt mintával.

A kanák egymáshoz kötése sem egyszerű feladat, a tankönyvek erre is bőven kitérnek, a több évtizedes gyakorlást azért nem lehet pótolni pár hónap alatt egy tucat könyv kiolvasásával. A japánok a kalligráfia tanulás folyamán először a kanjik kaisho formájával kezdenek, majd gyosho, aztán shoosho. A kana legvégül jön, ha egyáltalán nekilát valaki tanulni: nem evidens, hogy egy kalligráfia mester mindkettőt mesterfokon űzi. Bár ebben a japánok köztudott szerénysége is benne van, ám sokan őszintén úgy gondolják: a kana írás a legnehezebb feladat. Nézzük meg csak a baloldali sort: igaz, csak egy waka töredéke, ám mennyi instrukció szerepel mellette! 
Nem egyszerű feladat, senki ne gondolja, hogy mert kanából jóval kevesebb van, mint kanjiból, ezért könnyebb megtanulni. Ugyanaz a végtelen türelem és alázat szükségeltetik, mint a többi kalligráfiai stílus elsajátításához, és életünk végéig folytathatjuk a  tanulmányozását. 
Amikor magam a kana írásra vállalkozom, őszintén megmondom, nem vagyok mester. Japánban mester csak egy élet gyakorlása után lehet valaki, aki fél életén keresztül bizonyította elkötelezettségét, vizsgák sorozatával, tanítványokkal, ésatöbbi. A magam 10 évével, amióta kalligráfiával foglalkozom, mindig is tanulmányoztam a kana írást, hiszen ezen keresztül szerettem bele a kalligráfiába. Nehéz olyat alkotnom, ami nekem magamnak tetszik, hát még ha arra gondolok, hogy másnak is megmutassam: azt hiszem, a japánok kellőképpen átformálták a gondolkodásom a maguk képére. Sokszor egy vers kana kalligráfiájának elkészítése több hetes folyamat, a türelmet a mesteremtől merítem, abból, hogy ha több évtizednyi tanulás után is hetekig dolgozik egy kalligráfián, akkor nekem is feltétlenül arra kell törekednem, hogy a tőlem telhető legjobbat hozzam ki. Ezért egy vers leírása azt is jelentheti, hogy akár 30-40-szer is leírom, mire én magam elfogadom. Nem győzőm eleget hangsúlyozni: a kalligráfia nem a minél gyorsabban minél többet írni gyakorlat. Nem a türelmetlen emberek sportja, ám ha elkap a "gépszíj", bizony nem enged többé el. 
Remélem, ezen írásommal sikerül pár embernek kedvet csinálni a kana tanulmányozásához is.